Február. A farsangi bálok, a télbúcsúztatás és a húsvéti megtisztulást megelőző vigalmak időszaka, de ennél mélyebb, személyesebb és hivalkodás nélküli utat is kínál önmagunk felé.
A hit nem tudás. Míg a tudás gúzsba köt, a hit súlytalan szárnyalás a felhők felett, ahol sem a földön kúszó kétség, sem a realitás látszata nem ér utol.
Nem vagyunk gépek, hogy minden nap ugyanazzal a lendülettel, lelkesedéssel és inspirációval üljünk le írni.
Gyerekként sok időt töltöttem folyóparton. Imádtam a víz közelségét, tiszteltem az erejét és csodáltam a titokzatosságát.
A múltad talán kudarcok hosszú sora, ahová visszanézve nem látsz mást, csak ezernyi okot arra, hogy miért ne kezdj bele.
Éveken át olvastam róla. Aztán arról álmodoztam, hogy milyen is lehet, ha kimegyek a kertbe, és szedek belőle a szendvicsembe, a salátámba vagy csak úgy, zöld nasinak.
Az álmaink nem véletlenül születnek. Nem a vakszerencse dönt arról, melyikünk akar soha nem látott gépeket építeni, tanítani, gyógyítani vagy netán szórakoztatni.
Egyszer régen azt kérdezted tőlem, hogy kell nekilátni a profi írásnak. Sajnos akkor, azon beszélgetés alkalmával nem volt időm bővebben válaszolni a kérdésedre, ezért, engedelmeddel, most megpróbálom pótolni a hiányt.
Nana egész életében azt hitte, hogy tudja, mi a boldogság. Boldogság az, gondolta, amikor megszabadulva a hétköznapok minden nyűgétől szárnyal a mélység felett. Ahol csak ő van, a fülébe suttogó szél és a hinta, amivel repülhet.
Nézzünk szembe a ténnyel, nem ez volt Gundo legfényesebb napja. Na nem mintha kikopott volna a tollából a szavak ékessége, vagy netán cserben hagyta volna a szabadságtól megmámorosodott fantáziája. Nem. Gundonak egyszerűen elfogyott a szobája.
– Úgysem fogja megérteni! – mormolta alig érthetően maga elé Sulh az ablaknál állva. Tekintete üresen függött az óceán egy távoli, sötét pontján, mit sem törődve az ablakhoz közeli, élettől nyüzsgő sziklákkal.
