Életünk legtöbbet hallott hangja a sajátunk. Nem csak az, amit a hangszálainkon keresztül küldünk a világ felé, hanem az is, ami a fejünkben kíséri minden léptünket.
Amikor továbblépnénk, néha úgy érezzük, hogy a valóság millió csápja tart fogva minket a jelenben. Mintha minden tagunkat béklyó szorítaná, és már bármit megadnánk a szabadulásért, de egy külső hatás mindig visszahúz.
Február. A farsangi bálok, a télbúcsúztatás és a húsvéti megtisztulást megelőző vigalmak időszaka, de ennél mélyebb, személyesebb és hivalkodás nélküli utat is kínál önmagunk felé.
A hit nem tudás. Míg a tudás gúzsba köt, a hit súlytalan szárnyalás a felhők felett, ahol sem a földön kúszó kétség, sem a realitás látszata nem ér utol.
Nem vagyunk gépek, hogy minden nap ugyanazzal a lendülettel, lelkesedéssel és inspirációval üljünk le írni.
Gyerekként sok időt töltöttem folyóparton. Imádtam a víz közelségét, tiszteltem az erejét és csodáltam a titokzatosságát.
A múltad talán kudarcok hosszú sora, ahová visszanézve nem látsz mást, csak ezernyi okot arra, hogy miért ne kezdj bele.
Éveken át olvastam róla. Aztán arról álmodoztam, hogy milyen is lehet, ha kimegyek a kertbe, és szedek belőle a szendvicsembe, a salátámba vagy csak úgy, zöld nasinak.
Még soha nem érezte magát olyan magányosnak, mint akkor. Hiába volt egy zsúfolt város kellős közepén, őt senki sem látta, senki sem hallotta.
Az a füsttől terhes éj nyomtalanul is elmúlhatott volna. Elszállhatott volna, mint az emberi történelem megannyi apró dísze, ami nap mint nap elpárolog a jelenből, mintha soha nem is létezett volna.
Éles sikolyra ébredtem. Mire kinyitottam a szemem, az ereje átjárta minden porcikámat. Felültem. Vártam, hátha újra felharsan, és akkor talán megbizonyosodom róla, hogy nem álmodtam.
