— Krampusz! — pattant fel Télapó a fotelből. — Hozzátok ide Krampuszt! Most azonnal! — dörrent rá a reggelivel belépő manókra, majd visszalépett a rádióhoz, és tovább tekergette az állomáskeresőt.
– Tudod, Rudolf – vette kezébe a Télapó a koktélt a pincér tálcájáról –, Ferdinándnak kéne itt lennie velem.
– Mit jelentsen ez már megint? – kérdezte Télapó a rénszarvasoktól, miután hangosan felolvasta a soron következő virgácson talált levelet.
– Miért nincs egy nyomorult varázsige szakálltisztításra?! – dörmögött Télapó a tükör előtt, ahogy próbálta kiszedegetni a szakállába kacéran belefurakodott fenyőtűket.
– Úgy látom, jól haladnak otthon az előkészületekkel – jegyezte meg Télapó megkönnyebbülve Ferdinánd felé, majd elégedett sóhajjal az asztalra tette az okostelefonját.
– Nos, ha ön is jónak látja, kezdjünk is bele – szólt barátságos hangon a pszichológus. – Miért keresett fel?
Az a füsttől terhes éj nyomtalanul is elmúlhatott volna. Elszállhatott volna, mint az emberi történelem megannyi apró dísze, ami nap mint nap elpárolog a jelenből, mintha soha nem is létezett volna.
– Drágám, megjöttem! – lépett be Pito az ajtón. A táskája fáradtan szusszant a lába mellett, kabátja a fogasra került. Kényelmes mozdulatokkal letekerte a nyakából a sálat, lehúzta fejéről a kötött sapkáját, és a megszokott módon a kabátja ujjába tűrte mindkettőt.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy osztásjel. Az emberek nem akartak tudomást venni róla, hiszen fontossága nem mutatkozott meg sem ruházatában, sem pedig méretében.