A múltam ködbe vész,
vagy csak nem emlékszem rá,
de még mindig zúg fülembe
egy elárvult sakál.
— Krampusz! — pattant fel Télapó a fotelből. — Hozzátok ide Krampuszt! Most azonnal! — dörrent rá a reggelivel belépő manókra, majd visszalépett a rádióhoz, és tovább tekergette az állomáskeresőt.
Az éjszaka a városon kívül találta. Távol a jól ismert, harsány épületektől és unalmas emberektől.
Biciklin ülök. Száguldok lefelé az erdős hegyoldalon. A szél élesen süvít a fülembe, miközben minden idegszálammal az akadályokra figyelek.
Éveken át olvastam róla. Aztán arról álmodoztam, hogy milyen is lehet, ha kimegyek a kertbe, és szedek belőle a szendvicsembe, a salátámba vagy csak úgy, zöld nasinak.
A második dolog, amit meg kell tenned, hogy író lehess, hogy folyamatosan írsz. Ne hallgass az emberekre, akik megmondják Neked, hogy csupán néhány író jut el a művei kiadásáig, és Te nem leszel köztük!
Manapság, amikor a média azt célozza, hogy reakciót váltson ki Belőled, és amikor divattá vált hangosan, egy pillanatot sem vesztegetve hangot adni a saját véleményünknek, talán furcsán veszi ki magát, ha azt mondom, hogy a legjobb barátod a néma szemlélődés.
Soha nem felejtem el azt a napot. Az álom, mely akkor született, nem engedi. Azóta is hallom a falakat megrázó dörrenések hangját, amelyek mintha csak a föld mélyéből törtek volna felszínre, hogy figyelmeztessék a halandókat a Pokol létezésére.
Csitulj, drága,
csitulj!
Engedj utolsó utamra csendben!
„Atyáink szellemének nevében
örökre száműzlek!
Legyen hajlékod a hideg kő,
legyen társad az eső!
Vigyétek!”
