Elefánt a Porcelánboltban
Menekülő ragaszkodás

MENEKÜLŐ RAGASZKODÁS

  • Caelan Rhys
  • 2017.07.02 17:24
  • 1560

Hogy akartam-e valaha közéjük tartozni? Mindig. Minden nap minden egyes percében. Sajnos számomra ez életem nagy részében nem adatott meg. Ahogy a fény elűzi a sötétet – még ha az árnyék jelen is marad –, úgy taszított el a humortalan sors a családomtól.

A mai napig él bennem a nap, amikor elváltunk. Egy napfényes őszi Családegyesítés Napja volt, évtizedekkel ezelőtt.

A letelepedés óta eltelt évszázadokban a családom tagjai szétszéledtek az apró bolygón, és ez így van rendjén. Ennek ellenére mégis élt az ide száműzöttekben a vágy, hogy az összetartozásukat legalább évente kétszer kifejezzék egy jelképes, közös céllal bíró zarándoklattal.

A családunk zarándokhelye a Florn-domb tetején álló magányos asge fa volt azóta, amióta az őseink a megérkezésünk után nem sokkal elültették. A fa mára hatalmas, erős és terebélyes emlékművé cseperedett. Olyanná, aminek a puszta látványától is eláll az ember lélegzete.

Aznap is oda készültünk, meglátogatni az egyetlen nem emberi lényt ezen az ember számára egykor idegen bolygón, aminek a fejlődése a kezdetektől összefonódott családunk gyarapodásával.

Amióta csak az eszemet tudom, a látogatók száma fokozatosan csökkent, egyre kevesebben keresték fel a Nagy Fát. A családi kötelékek feloldódtak az idő savában, amit a tisztelet és a támogatás hiányában semmi sem volt képes semlegesíteni. Így hát maradt a szűk család és a közelben élő rokonok, akik még hajlandóak voltak egy napot áldozni az életükből a találkozásra érdek nélkül, pusztán az összetartozás érzéséért.

A fa tövénél azonban a lenyugvó Fényadó utolsó sugarainak ereje már nem volt elég, hogy életben tartsa a nap szentségét. Szinte a megérkezés pillanatától emlékképek, vélelmek tüzelte érzelmek és a szeretet hiányában összeférhetetlen érdekek estek egymásnak. Szavak, mint nagy erejű bombázók, suhantak elmétől elméig. Elcsukló hangon elhangzó mondatok, amelyek mint felszín alatt, csendesen lopakodó tengeralattjárók, támadták a hallójáratokat. Könnytől duzzadt, elfojtott sírástól csillogó tekintetek keresték kitartóan a többi tekintetet.

Az előadás tehát elkezdődött, és ahogyan mindig, aznap is leállíthatatlannak bizonyult. Mintha a szereplőkkel zsúfolt színpadot körülvevő, tökéletesen áttetsző burok résmentes és törhetetlen lenne, készen arra, hogy mindent és mindenkit megállítson, nehogy megzavarják az elfojtott dühből komponált szimfóniát.

Csak álltam és néztem, ahogy minden oldalon kibontakoztak az egymás gyötrésére és irányítására létrejött stratégiák. Figyeltem, miközben a rokonok feszülten várták a megfelelő pillanatot, hogy végső, megsemmisítő csapást mérhessenek az ellenfeleikre, akik szintén rokonaim voltak. A levegőben tapintható volt a feszültség, mindenki ugrásra készen feszült bele a jelenetbe, nehogy alulmaradjon a vita hevében.

Ekkor indult el a talaj a lábam alatt, ekkor sétáltam ki lassú, de határozott léptekkel az életükből.

Átérve a szomszédos dombra visszafordultam, és nem győztem betelni a látképpel. Aprók voltak a hatalmas lombú asge mellett, és olyannak látszottak, akár egy igazi család. Mint egy minden értelemben egymáshoz közel álló emberek csoportja, akik összegyűltek azon a napon, amit ők alkottak a saját összetartozásuk örömére.

Azóta vagyok távoli és csupán néma tanúja e látványnak évente kétszer. Közben imáimban szüntelenül azt kívánom, bárcsak e külső béke képes lenne újra gyökeret verni mindazok lelkébe, akiknek másuk sincs e világon, csak a családjuk.