Elefánt a Porcelánboltban
Életre kelt alkatrész

ÉLETRE KELT ALKATRÉSZ

  • Caelan Rhys
  • 2017.06.07 15:59
  • 834

Ez is csak egy átlagos munkanapnak indult. A kora hajnali kezdés a garázsban, majd unottan figyelni a vezetőfülkéből a robotok munkáját, ahogy megpakolják a kamion rakterét, végül tétlenül nézni, amint a hatalmas gépezet a központi számítógép utasítását követve elindul a szállítási címre.

Azonban ez a szállítás nagyon kimerítőnek ígérkezett. A jármű, amire aznap beosztották, különösen nagy volt, ami mindig hosszú utat sejtetett. A városállam egy távoli pontjára, vagy akár egy másik államba. Soha sem tudhatta, mielőtt a rakodásból kigördülő járgány hatalmas kijelzőjén meg nem jelent a célállomás minden adata.

Apelláta pedig nem volt. Ő is csak egy apró alkatrésze volt a nagy dübörgő gépezetnek, ezért sem joga, sem lehetősége nem volt változtatni helyen, időn és szabályokon. Csak ült a mozgó cellájában, egy fogva tartó gépezet üvegezett kalitkájában, és meredt bele a műszerek és kijelzők színes villogása alkotta kaleidoszkópba. Elképzelte, mintha mindaz, amit lát, fontos dolog lenne. Mintha mindez üzenetet hordozna, amelyet csak ő ért. Mintha a két elalvás közötti tevékenysége számítana valakinek. Mintha ő maga nélkülözhetetlen lenne. Jóleső érzéssel töltötte el a hit, hogy van miért élnie, hiszen az év minden napján több tonnás monstrumokat felügyel.

Hosszú útjain megnyugvással töltötte el a tudat, hogy van manuális vészfék, vészjelző és vész-kommunikátor a fülkében. Nem, mintha bármitől is félt volna, hiszen az utóbbi száz évben egyetlen teherhordó jármű felügyelőjének sem volt szüksége rájuk. Azonban ezen eszközök kezelése kizárólag az ő feladata volt. Sem az elektronika, sem semmiféle külső vezérlés nem szólt bele ezen eszközök használatába. Egyedül a rendkívül szigorú szabályzat volt az, amely igen keskeny mederbe terelte ezen eszközök igénybevételét. De mégis. Azoknak ő volt az ura s parancsolója. Csakis ő. Senki és semmi más.

Amint a jármű raktere megtelt áruval és a vastag hátsó ajtó hangos dörrenéssel becsapódott, a kamion azonnal elindult kifelé a raktárból. A kijelző bal felső sarkában az indulás pillanatában megjelent a célállomás koordinátája, miközben a képernyő többi részén nevek és térképrészletek villantak fel, ahogy a számítógép keresett. Mire Samel a képernyőre pillantott, már a megfelelő térképrészlet és a név is tisztán látszott.

– Mayraude?! – kiáltott fel, miután elolvasta a képernyőn villogó feliratot.

– Nehogy már! – méltatlankodott hangosan. – Az három nap oda és három vissza, ha nem jön közbe semmi! Olyan meg még a büdös életben nem volt, hogy arra ne történt volna valami gikszer! Az az út egy istencsapása!

A jármű Samel zúgolódása ellenére néma szolgaként követte a központi vezérlő utasítását, és a reggeli forgatagban a legrövidebb úton igyekezett kijutni a városból.

Samel a gondolataiba mélyedt, miközben szemét lekötötte a hatalmas kijelzőn villogó apró pontocska, amely ő volt, ahogy haladt az útján a navigációs rendszer szerint. A városi nyüzsgés soha nem kötötte le. Embert, állatot már gyerekkorában sem lehetett látni sehol, csak a csupasz házfalakat és az apró, sötétített ablakú járműveket, amelyek páncélként vették körül a bennük megbúvó élőlényeket.

Röpke húsz perc alatt jutott el a város kapujához, ahonnan lassítás közben történő azonosítás után az útpálya bátran ívelt a magasba. Ezt az útszakaszt mindig szerette. A füle bedugult, és enyhén belesüppedt az ülésbe. Úgy képzelte, ilyen érzés lehet repülni, megmámorosodva a kék ég meghódításának gondolatától. Az emelkedő végén egy széles ívű balkanyar rángatta vissza a valóságba, ami egyenesen a sztrádába torkollott.

A nyílegyenes sztráda, amely összekötötte a két városállamot, végig a magasban haladt. Samel tudta, hogy három nap és két éjjel folyamatosan kietlen, néhol épület magasságban az út fölé tornyosuló sziklák között halad keresztül, ezért kényelmesen elhelyezkedett az ülésben. Elővette hűséges jegyzetfüzetét, és álmodozó tekintettel nézett ki a jármű oldalsó ablakán.

A sztráda alatt, a sziklacsúcsok közé szorult pára fátylába burkolózva zöld foltokat vélt felfedezni. Talán növények lehetnek, gondolta.

– Még mik élhetnek odalent? – tűnődött magában, majd felszabadult mosollyal az arcán rajzolgatni kezdett. Szárnyas teremtményeket, mászó és kúszó életformákat, soklábúakat.

– Földön, égben, levegőben... – dünnyögte maga elé, miközben azon elmélkedett, vajon létezhet-e a Földnek olyan pontja, amit ne tudna benépesíteni a jegyzeteiben található lényekkel.

Egyszer csak az eddig egyhangúan duruzsoló jármű lefékezett. Kialudt minden kicsi és nagy jelzőfény a műszerfalon, elszürkült a kijelző, és jól hallható kattanással kinyílt a kocsi ajtajának zárja.

– Mia...?! – nézett körül Samel meglepetten. Kikapcsolta a biztonsági övét, és kimászott a járműből. Odasétált a sztráda széléhez, hogy megnézze az ottani jelzőfényt, de az sem világított.

– Áramszünet – állapította meg összevont szemöldökkel, aztán morogva visszaballagott a kamionhoz. Beszállt, majd a lábát kilógatva a nyitott ajtón keresztül ismét kézbe vette a jegyzetfüzetét. Durva, erőteljes mozdulatokkal kezdett firkálni. Szinte már nem is rajzolt, csak satírozott. Négyzeteket, háromszögeket és téglalapokat. Utána háromszögeket, amelyek négyzetté állnak össze, majd újabb négyzeteket, melyekből téglalapok születtek.

A Nap már magasan járt, de Samel még mindig rendületlenül satírozott. Háromszögekből álló téglalapokat és négyzeteket.

– Hogy menne az összes technikai zseni a pokolba! – ordította bele a semmibe. Zsebre vágva a füzetét kiugrott a kamionból, és kiállt a sztráda közepére. Se közel, se távol nem látott egyetlen járművet sem. Csak napsütést, sziklákat, valamint mélyen az úttest szalagja alatt egy rejtélyes világot. Újra a sztráda biztonsági sávjának a szélén találta magát, ahonnan szigorú tekintettel bámult lefelé.

– Valami van ott – mormogta maga elé, mintha egyik énje meg akarná győzni a másikat. – Érzem.

– Áh! Ez baromság! – legyintett dühösen alig egy perccel később, aztán visszaindult az úttest közepén várakozó monstrumhoz.

Megállt a kabin nyitott ajtaja előtt, ismét körbe nézett. Ugyanaz a látvány tárult elé. Azonban a kíváncsiság, a kielégítést követelő tudásvágy kitartóan munkálkodott benne.

– Mi lehet odalent? – Ez dörömbölt az agyában, miközben a kamiont megkerülve az autópálya másik szélére sietett. Lenézett, és csodálta a napsütésben csillámló, gomolygó párafelhőt.

– A csupasz szikla nem termel párát – kezdte megint mormogó hangon. – Ott lennie kell életnek.

Ebben a pillanatban egy hatalmas madár tépte ki magát a ködből, és hasított a levegőn át, éppen Samel felé.

Samel ijedten ugrott beljebb az út pereméről. A madár azonban vele mit sem törődve tett egy kört a kamion felett, majd lebukott az út másik oldalán, egyenesen vissza a ködbe.

– Az Élet! – kiáltotta Samel diadalittasan, aztán a jármű kabinjához futott. Kivette a fülkéből a tartalék vizespalackot, a magával hozott élelmet, majd bekapcsolta az üléshez tartozó biztonsági övet, és becsapta a kabinajtót. A munkáját, az életét hátrahagyva rohant visszafelé a pályán a legközelebbi műszaki lejárathoz.

Nem tudta, hová megy, nem tudta, mi vár rá, de minden sejtjében érezte a bizsergést. Azt a pezsgést, amiről évtizedek óta azt hitte, örökre elsorvadt.

Ekkor hirtelen felvillantak a sztráda ellenőrző fényei, velük együtt a jármű lámpái is, és a kamion mozgásba lendült. Egyedül, felügyelet nélkül, megtartva egy élőlény hamis látszatát.