Lehúz a mély,
a sötét éj,
s mi vár odalent,
csak néma verem,
mi elnyel szüntelen
sikítást és zajt,
bánatot és jajt.
A múltam ködbe vész,
vagy csak nem emlékszem rá,
de még mindig zúg fülembe
egy elárvult sakál.
Világnak ifjúságában,
mielőtt az emlékezet teremtetett,
istenek lakták be az eget
s minden létező felleget.
Ó, Világ! Te szárnyas mindenség!
Miért nem érthetlek?
Változásidból miért nincs soha elég?
Bár így is szeretlek!
Hogy akartam-e valaha közéjük tartozni? Mindig. Minden nap minden egyes percében. Sajnos számomra ez életem nagy részében nem adatott meg. Ahogy a fény elűzi a sötétet, úgy taszított el a humortalan sors a családomtól.
Már nem beszélünk róla. Tán el is felejtettük a létezését, ezzel tovább gyorsítva az elmúlás folyamatát. De kellhet-e a modern embernek egy olyan hely, mint Giaxeet? Egy hely, melyről valaha mindenki tudott, s nagy megbecsülésnek örvendett.
Ne! NE akard megmondani, hogy mit gondoljak! Ne akard megmondani, hogy merre menjek és mire használjam az eszközeimet!
