Lehúz a mély,
a sötét éj,
s mi vár odalent,
csak néma verem,
mi elnyel szüntelen
sikítást és zajt,
bánatot és jajt.
A múltam ködbe vész,
vagy csak nem emlékszem rá,
de még mindig zúg fülembe
egy elárvult sakál.
Világnak ifjúságában,
mielőtt az emlékezet teremtetett,
istenek lakták be az eget
s minden létező felleget.
Ó, Világ! Te szárnyas mindenség!
Miért nem érthetlek?
Változásidból miért nincs soha elég?
Bár így is szeretlek!
– Tudod, Rudolf – vette kezébe a Télapó a koktélt a pincér tálcájáról –, Ferdinándnak kéne itt lennie velem.
Az éjszaka a városon kívül találta. Távol a jól ismert, harsány épületektől és unalmas emberektől.
Lehet-e élet ott,
hol nincs helye a szívnek?
