Nézzünk szembe a ténnyel, nem ez volt Gundo legfényesebb napja. Na nem mintha kikopott volna a tollából a szavak ékessége, vagy netán cserben hagyta volna a szabadságtól megmámorosodott fantáziája. Nem. Gundonak egyszerűen elfogyott a szobája.

Alig egy éve döntötte el, hogy író lesz. Bár azóta sem a lelkesedése, sem pedig ötleteinek száma nem csökkent, most mégis ott állt tanácstalanul a szobája közepén a derékig érő papírtengerben.

– Találj már magadnak valami rendes munkát! – hőbörgött az anyja, amikor a szobájába benyitva megpillantotta a papírhalmok árnyékában. – Vagy legalább takarítsd ki ezt a disznóólat!

Ám Gundo számára egyik alternatíva sem volt ínyére.

– A zsenit hagyni kell szárnyalni! – mondogatta magának és természetesen mindenki másnak is, de a tapasztalatai alapján ő maga volt az egyetlen, aki ezt komolyan is vette.

Így hát aznap reggel sem vesztegette az időt holmi földhözragadt gondolatok csócsálgatására. Sietve átvergődött az íróasztal másik oldalára, leült és egy szempillantásnyi időt sem fecsérelve Isten csodás napjából, írni kezdett. A szavak tömege, mint egy megtáltosodott ménes, rohant végig az agyától az ujjai végéig tartó idegpályákon, így Gundo alig bírta tartani a tempót az írással.

Ám amint pontot tett az első bekezdés végére, rájött, hogy a ménes összes lova a papírra került. Nem volt több megtáltosodott paripa, de még egy rozzant gebe sem, ami jelentkezett volna az agytekervényeiben, hogy a tolla irányába vonszolná a göthös horpaszát.

– Ez nem volt egy igazi szikra – nyugtatta magát rutinosan, majd lendületesen összegyűrte a papírt a másik kezével, és a szemétkosár csupán emlékeiből ismert helye felé hajította.

– Majd most! – dünnyögte és az asztalán katonásan tornyosodó papírköteg következő lapjára fókuszált.

Ezúttal egy vad kutyafalka indult meg csaholva az agyának egy rendkívül mélyen ülő kötegéből, és rohant eszét vesztve a tollat tartó keze felé. Amikor azonban az első bekezdés utolsó karaktere is a helyére került, a kutyák is eltűntek, mintha soha nem is lettek volna.

– Nah! – horkant fel Gundo, majd ez a lap is galacsinként repült a papírkosár irányába.

Az újabb lap lemmingcsordái is csupán egyetlen bekezdésre voltak elegendőek, így az a papír is hamar a többi között végezte, olvashatatlanná gyűrve.

Néhány óra alatt végül újabb kupacokat halmozott fel összegyűrt papírokból, melyekből lassan kirajzolódott a Himalája méretarányos domborzati képe.

– Hé, Gundo, öreg haver! – nyitott be a szobájába aznap Arev. – Mi a terved mára?

– Csak a szokásos – válaszolta Gundo fel sem nézve az előtte heverő papírról. – Várom az isteni szikrát.

– Ez talán segít – dobott az orra elé egy doboz gyufát Arev, majd a hatalmasra csapó papírgombóc-hullámokkal megküzdve elevickélt az asztalig.

– Ez meg mit jelentsen? – tekintett fel Gundo megrökönyödött ábrázattal.

– Gyújtsuk fel ezt a kócerájt! – javasolta Arev vigyorogva, de annál határozottabb tekintettel. Szinte az asztallapra hasalva könyökölt az asztalon, ami tovább sokkolta a megzavarodott írót.

– Te fel akarod gyújtani a szobámat? – hátrált a székével Gundo, nem bízva tovább az asztal védelmében.

– Miért ne? – hangzott a határozott válasz. – Figyu, haver, neked tapasztalatok kellenek. Ez egy remek alkalom, hogy megszabadulj a papírkáidtól, miközben átéled, amit aztán rögtön meg is írhatsz.

– Aha – dülledt ki Gundo szeme, miközben képtelen volt elszakadni barátja tekintetétől. – Feltéve, hogy túlélem...

– Pontosan! – csattant fel Arev baritonja. – De miért izgat, ha nem éled túl? Akkor úgysincs szükséged melóra, nem igaz?

– Kösz' az ötletet, ígérem, megfontolom – dadogta Gundo elhaló hangon, miközben felállt a székéből, és lábával óvatosan hátrébb lökdösve a majdnem csípőig érő papírhegyeket próbált a fal felé hátrálni.

– Szuper! – egyenesedett ki barátja, majd felvéve az asztalról a gyufásdobozt, kivett egy gyufát és meggyújtotta.

– De gyorsan, nem akarom megégetni az ujjam – vetette oda szinte kéjes vigyorral az arcán.

– Agyhuzatot kaptál?! – üvöltötte magából kikelve Gundo, miközben egy artistát megszégyenítő mozdulattal tört ki íróasztala fedezékéből, és fújta el a tisztítótűz lángjaként lobogó gyufát barátja kezében.

– Helyes – hajította Arev egy kecses mozdulattal a füstölgő gyufát az asztalon békésen álldogáló pohár vízbe.

– Akkor MOST ülj le és írj – mondta határozott hangon, majd sarkon fordult és bukdácsolva elindult kifelé a szobából.

– Jah, és ha már ennyire ragaszkodsz ehhez a rengeteg befejezetlen ötlethez, talán digitalizálhatnád őket. Csak egy ötlet, nem muszáj rám hallgatnod...

Ezzel becsukta maga mögött az ajtót, és elsétált.