Csitulj, drága,
csitulj!
Engedj utolsó utamra csendben!
Engedd, hogy indulataim
békére leljenek,
mielőtt végleg elernyed a testem!
Inkább emlékezz velem
a szépre s a kezdetekre,
mikor csillámló mosolyod
csalt mosolyt lelkembe,
s minden bajt elűzött.
Idézd fel nekem, milyen volt
az élet fiatalon és bohón,
miként lettünk szerelmesek,
s miként szórtad rám az ezernyi csodát,
miért soha nem rebeghetek elég hálát.

Csitulj, édes,
csitulj!
Emlékezz, mily szép is volt
a világ kettesben!
Kart karba öltve küzdeni
bármi viszály is vert
gyökeret életünkben.
Szerelmet látni szemedben,
mikor reánk csapott
az ocsmány gyűlölet árja,
érezni bőröd selymét arcomon,
miközben testem kínzások
ütötte sebeitől
elfojtott üvöltés fullasztotta torkom.
Tündöklő lényed
adott erőt élnem,
mikor az egész világ kívánta halálomat,
s Te mégis hű maradtál hozzám,
bár találhattál volna nálam jobbat.

Csitulj, kedves,
csitulj!
Itass meg bátorságodból,
hogy nyugodtan nézzek szembe
mindazzal, mi rám vár!
Hadd lássalak ismét oly erősnek,
mint mikor szerelmünkért harcoltál!
Hadd lássam felizzani
az erőt gyönyörű szemedben!
Hadd lássam rózsaszín
ajkaid egymásnak feszülni,
mint mikor még volt
remény kitartani,
mint mikor még volt
a Világban miért küzdeni!

Ám vége, szívem,
most már vége!
Eljött az a perc,
mit mindig is féltünk,
de ez ne törje le reményünk!
Kik akasztani visznek,
nem tőlünk félnek,
csupán mindattól,
amit e világon hirdetünk.
Fájdalmad rejtsd el,
ne lássák,
legyen kínunk a mi titkunk,
s halálom a mi gyászunk,
mi örökké összetart.

Veled maradok,
s Te velem maradsz!
Csitulj, most
csitulj!