– Úgy látom, jól haladnak otthon az előkészületekkel – jegyezte meg Télapó megkönnyebbülve Ferdinánd felé, majd elégedett sóhajjal az asztalra tette az okostelefonját.

Örömmel töltötte el a tudat, hogy a nagy út előtti utolsó rövid pihenője nem okoz fennakadást a készülődésben, így hát kényelmesen hátradőlt, belekortyolt a forró, illatos teába, és megnyugvással nézett körül.

Otthon érezte magát a karácsonyi díszektől ékes, nyüzsgő nagyvárosban. Atyai tekintettel nézte, ahogy az emberek színes, díszes szatyrokkal és fénylő papírtasakokkal jönnek-mennek a kávézó előtti utcán. Voltak az aggódó emberek, akik mindig siettek, és akikről Télapó nem tudta eldönteni, hogy mitől reszketnek, és voltak a boldogan mosolygók, akik szinte lebegtek a járda felett.

Végül ott voltak a furcsák. Mint az a vékony, magas fiatalember, aki éppen akkor vált ki a tömegből és állt meg Télapóék asztalánál, amikor mindketten úgy érezték, ennél nem is lehetne szebb a világ. A férfi úgy állt ott, mint akit letaglózott a látvány, és rezzenéstelen arccal, kikerekedett pupillákkal meredt Télapóra.

Télapó először megpróbált úgy tenni, mint aki észre sem vette. Ám ahogy teltek-múltak a percek, Ferdinánddal együtt egyre inkább feszélyezve érezték magukat.

– Segíthetek? – szólt végül Télapó a legmelegebb hangján.

– Ez REMEK! – kiáltotta hirtelen a férfi mosollyal az arcán, megigazította a szemüvegét, majd egy jobbraát után sietős léptekkel elsétált.

Télapó és Ferdinánd összenéztek, s mély sóhajjal hálát adtak a szerencséjüknek, hogy ilyen gyorsan megszabadultak a furcsa rajongótól. Ismét némán hátradőltek, lassan kortyolgatták az italaikat és tovább élvezték az utcán nyüzsgő, karácsonyra készülő emberek színes kavalkádját.

Az itt-ott felcsendülő kacagás és csilingelés édes hangja andalítóan hatott Télapóra, ezért be-behunyta a szemét, hogy még inkább élvezhesse ezt a vidám szimfóniát. Egyszer csak furcsa szuszogás keveredett a dallamok közé. Télapó kinyitotta a szemét, zavartan körbenézett, aztán felpattant a székéről.

– Mit csinál, jóember? – kérdezte felháborodva az előbbi szemüveges fiatalembertől, aki a jobbján állva lelkesen szaglászta a sapkáját és a ruházatát.

– Fahéj – motyogta a férfi –, szegfűszeg, csipetnyi gyömbér... IMÁDOM! – kiáltott fel hirtelen, és megint elrobogott.

Télapó morcosan megrázta a fejét. Mivel úgy tűnt, ismét magukra maradtak, ezért hümmögve visszahuppant a székre és töltött magának egy újabb bögre teát.

– Csak hoztam egy széket – jelent meg néhány perc elteltével az előbbi fiatalember az asztaluknál. Gondosan elhelyezte Télapóval szemben, és se szó, se beszéd, leült az asztalhoz. Szemrebbenés nélkül átrendezte az asztalon található tárgyakat, hogy helyet csináljon magának, végül az asztalra könyökölt.

– Mindig is vágytam egy robbanós kisvasútra – kezdett bele lelkesen. – Tudja, olyanra, ami sípol és füstöl, de kivonták a forgalomból, mert néha felrobban. Nem kapni a boltokban, ezért vagyok kénytelen ilyen vén csonthoz fordulni, mint maga. Segít?

– Hrrmmm – köszörülte meg a torkát Télapó, hogy időt nyerjen. – Írt levelet?

– Neeeeem, dehogy! – válaszolt a férfi. – Kellett volna?

– Hát az a hivatalos út – mormogta Télapó. – Én most itt pihenek, nem dönthetek a kérésekkel kapcsolatban.

– Ugyan már! – csattant fel a férfi. – Ne csinálja már ezt velem! Maga a Télapó, nem? – nyúlt át hirtelen az asztal felett, és megrángatta Télapó szakállát.

– De kérem! Hogy képzeli?! – kelt ki magából a Télapó.

– Igazinak tűnik – nyugtázta szemrebbenés nélkül a férfi. – Akkor segít vagy sem?

– Mint mondtam, jelenleg nem dönthetek kérésekről – válaszolta Télapó nyugalmat erőltetve magára. – Ám ha elfogad egy tanácsot, ne nagyon reménykedjen. Veszélyesnek hangzik, amit kér.

– Nem robban az akkorát! – kötötte az ebet a karóhoz a férfi. – Egyébként is csak a magam szórakoztatására használnám a saját terepasztalomon. Olyan jó lenne eljátszani egy igazi vasúti katasztrófát! Képzelje csak el, amikor váratlanul bekövetkezik! Valódi robbanással! NAGGGYON király lenne!

– A cég szabályzata szerint Télapó semmiféle ajándékkal nem sodorhatja veszélybe az ajándékozottat – szólt hirtelen közbe Ferdinánd.

– Aztaaa! – pattant fel a székéből a férfi. – Ez tényleg beszél! Hát ez mennyire atom zsír már! – lépett közelebb Ferdinándhoz, majd hirtelen megragadta a szarvát és megrángatta. – Mintha igazi lenne! Zseniális!

– Kérem, inkább térjünk vissza a kéréséhez – próbálta Télapó elterelni a férfi figyelmét. – Biztos, hogy egy ilyen veszélyes tárgyat akar a lakásába hurcolni?

– Miért ne? – ült vissza a férfi, miközben sanda pillantásokat vetett Ferdinándra. – Mondom, hogy nem robban akkorát!

– Mégis veszélyes lehet – próbálta Télapó jobb belátásra téríteni. – Mondja csak! Van önnek gyereke?

– Van egy három éves fiam – mondta a férfi szenvtelenül, miközben le sem vette a szemét Ferdinándról.

– Gondoljon rá is! – mondta Télapó meleg hangon, szinte könyörögve.

– Igaza van – válaszolta a férfi, miközben a homlokát ráncolva gondolkodóba esett.

Hümmögött, karba tette a kezét, miközben a tekintete a járda egy repedésére tapadt.

– Kétségtelenül igaza van – mormolta maga elé gondterhelten, miközben egy tiszta textil zsebkendővel komótosan törölgetni kezdte szemüvegének lencséit.

– Tudja mit? – nézett csillogó tekintettel Télapóra, miután visszatette a megtisztított szemüvegét a szemére. – Akkor hozzon belőle kettőt!