– Csak víz! – mormolta magában szünet nélkül Phuna, miközben haladt a tömeggel. – Semmi más, csak víz!

Elképzelte, ahogy a nyüzsgés, a váratlan érintések és moraj csak az őt körülvevő víz gerjesztette ingerek. Megnyugvást keresett a gondolatban, hogy a körülötte hullámzó arctalan tömeg csak egy elem, amelynek nincs ártó szándéka, és önálló akarata sem. Csupán törvényszerűségekkel rendelkezik. Haladni egyik helyről a másikra, miközben ellenállni a véletlenszerű örvényeknek, amelyek megzavarják a kiszámítható folyamot.

Próbált minél egyenletesebben és mélyebben lélegezni, de ez sem volt elég. Lábszárának izmai egyre fájdalmasabb görcsbe rándultak, így kínjai minden egyes lépéssel tovább fokozódtak.

– Csak a zebráig... Menni fog! – biztatta magát, miközben minden erejével próbált dacolni az izmaiban hegedűhúrként feszülő merevségnek. Szeretett volna megállni és egy kicsit megmasszírozni a lángoló izmokat, de nem mert. Inkább feltűnés nélkül haladt a tömeggel, bízva abban, hogy ha mielőbb hazaér, akkor hamarabb szabadul meg a fájdalomtól.

A zebrához érve próbálta óvatosan megnyújtani a görcsbe rándult izmait, de azok makacsul ellenálltak. Phuna becsukta a szemét, és némán megszólította őket:

– Csak a metróig! Légyszi! Szeretlek titeket! Segítsetek!

A lámpa zöldre váltott, s a tömeg elindult. Phuna lábában a fájdalom minden lépésnél tovább erősödött, amelytől szinte az ájulás környékezte. Szédült, a szája kiszáradt és a füle zúgott.

A metróban végül ki tudott szabadulni a tömegből, és a peron végére húzódott. Ide már nem értek el a nyüzsgés, lökdösődés, ruhák, cipők, táskák és ajkak gerjesztette zajok.

A szerelvényre várva egyre több ember érkezett a néhány perccel ezelőtt még teljesen üres peronvégre. Phuna nem lepődött meg. Tudta, hogy lesz néhány hozzá hasonló tömegkerülő, akik nem sajnálnak néhány további lépést az ülőhely reményében.

Mire a járat megérkezett, épp annyi utas gyűlt össze a peron végén, amennyi ülőhelyet kínált a metrókocsi. Az emberek mit sem tudva erről, egymást taposva tülekedtek befelé a lassan nyíló ajtón, de Phuna ebből ügyesen kimaradt. Hagyta, hogy levezessék a napközben felgyülemlett feszültséget, majd nyugodt léptekkel beszállt ő is.

Nem ülőhelyet keresett, csak egy nyugodt zugot, ahol kinézhet az ablakon és biztonságos távolságban érezheti magától az embereket. Így hát elhelyezkedett a fixen lezárt ajtó előtt, háttal a szerelvény belseje felé, és alig várta, hogy a metró kiguruljon a megállóból.

Amint a hatalmas jármű megmozdult, Phuna becsukta a szemét és mély lélegzetet vett. Remélte, hogy mire kinyitja, a megálló falát takaró burkolat eltűnik a szeme elől.

Így is lett. A burkolat eltűnésével láthatóvá váltak az alagút falán végigfutó csukló vastagságú vezetékek. Phuna halvány mosollyal az arcán választott ki egyet, és elkezdte meredten bámulni. A vezeték a jármű gyorsulásával egyre lágyabb íveket kezdett leírni a falon, mintha egy sötét, mély folyam fodra lenne. Játszi könnyedséggel tekergett a szeme előtt, emelkedett és süllyedt, időnként fürgén oszcillálva az ajtó üvegén túl. Ez mosolyt csalt az arcára. Úgy érezte, mintha ez a fürge fekete kígyó kajánul incselkedne vele.

Mire a vezeték ismét a következő megálló díszítésére szolgáló paraván mögé bújt, Phuna szédülése alábbhagyott, és lábának izmai is mintha lassan kiengedtek volna.

Ahogy a szerelvény újra mozgásba lendült, Phuna megint beleveszett a vezeték által lerajzolt hullámzásba. Egész testében érezte az áramlást, ahogy az ívek felfelé, majd lefelé tartottak. Lassan nem csak a lábaiban, de vállában, nyakában, sőt még arcának izmaiban érzett feszültséget is elmosták a megállók közötti hullámok.

Phuna fellélegzett. Mire áthaladt mind a hat megállón és céljához ért, a fájdalom nyomtalanul elpárolgott a testéből. Légzése nyugodttá vált, gondolatai kitisztultak, és készen állt az újabb ütközetre.