– Miért nincs egy nyomorult varázsige szakálltisztításra?! – dörmögött Télapó a tükör előtt, ahogy próbálta kiszedegetni a szakállába kacéran belefurakodott fenyőtűket.

– Rudolf! Ferdinánd! – kiáltotta el magát türelmetlenül.

Tenyerére támaszkodva hajolt az öltözőasztal lapjára, miközben összevont szemöldökkel meredt az előtte halomban álló fenyőtűkre, amelyeket hosszú órák türelmes munkájával távolított el a hajából és arcszőrzetéből.

Hosszú percek teltek el, mire nagyon lassan, szinte mélázva megmozdult az ajtó kilincse. Lassan mozgott, mintha félt volna, hogy magára vonja Télapó haragját. Ám nem kellett sokáig aggódnia, mert amint elég nagy rés tárult fel az ajtónyílásból, azon Rudolf lépett be tétován.

Nem mintha nem lett volna kedve parancsszóra megjelenni Télapó előtt, csak szerette, ha ezt a saját stílusában és tempójában teheti. Ferdinánd viszont ezúttal nem bízott semmit a véletlenre, ezért a szó legszorosabb értelmében betolta Rudolfot a szobába.

– Tudtátok, hogy az emberek büntetik az ittas vezetést? – kérdezte visszafogott hangon Télapó, görcsösen markolászva az asztallap szélét. – Azt hiszem, nálunk sem ártana bevezetni.

– Kétségtelenül... – vigyorgott Rudolf bambán, félárbócra eresztett szemhéjjal.

– De úgy tudom – okoskodott Ferdinánd összeráncolt homlokkal –, az a szabály a sofőrt bünteti, nem a jármű hajtóművét. Csak nem akarod azért önmagad büntetni, mert Rudolf megint felöntött a garatra?

– Ferdinánd! – csattant fel Télapó, és hirtelen szembefordult a két megszeppent rénszarvassal. – Ne tereld el a témát! Te is pontosan tudod, hogy miről beszélek! Ma is elütöttünk két szarkát, három varjút és egy harkályt.

– Azt hiszem, egy csapat cinegét is... – vetette közbe halkan Rudolf, miközben kibányászott néhány sárga tollpihét a metszőfogai közül.

– Remek! – zúgolódott Télapó megsemmisítő pillantást vetve a már megint vigyorgó Rudolfra. – Gondolom nem voltak elég feltűnőek, ugye?

– Szerény véleményem szerint sokkal inkább játszott közre a baleset megvalósulásában a sebességük – próbálta Ferdinánd pontosítani Télapó felvetését.

– Kétségtelenül... – dünnyögte Rudolf mély bólogatásokkal Ferdinánd szavainak megerősítésére.

– És a fenyőerdő? – üvöltötte Télapó. – Az is egyszer csak ott termett?

– Valójában a madarakkal voltunk elfoglalva – sütötte le a szemét Ferdinánd bűnbánóan, és finoman oldalba bökte Rudolfot.

– Kétségtelenül... – kapta fel a fejét Rudolf hirtelen ébredve a nagy bólogatás okozta elpilledésből, majd zavartan nézett körül.

– Szóval az a fa, amire felakadtam, mondhatjuk, hogy szabálytalanul előzött szemből. Jól értem? – sziszegte Télapó a fogai között cinikusan.

– Azt hiszem... – motyogta Ferdinánd alig hallhatóan.

– ...kétségtelenül – fejezte be suttogva a mondatot Rudolf.

– Áh! – legyintett a Télapó lemondóan a szarvasok felé, és leroskadt az asztal mellett álló székre. – Hagyjuk, nem érdekes! Nem számít! Felejtsük el a történteket! Fátylat rá, hány szerencsétlen madarat ütöttünk el, hány órán át lógtam azon a fenyőfán, mire valaki észrevett. Ne fecséreljünk arra egy szót sem, hogy kiszakadt a legjobb, legmelegebb kabátom, és tekintsünk el attól is, hogy még mindig tele a szakállam fenyőtűkkel. De arról muszáj beszélnünk, hogy mi legyen ezután! – emelte fel hirtelen a hangját Télapó megint.

– El kellett vennem két arra járó gyerek szánkóját, és hogy ne gondolják, hogy a Télapó egyszerű szántolvaj, használnom kellett a mikunincs varázsigét – ecsetelte Télapó a történteket. – Mit tehettem volna? Otthagytatok, mint valami holt terhet! – állt fel megint a székről és lépett a megbánó ábrázatú szarvasok elé. – Még szerencsém volt, hogy arra járt az a két ártatlan gyermek. Így hát elkértem tőlük a szánt, és úgy gondoltam, a futaxán varázsigével majd hazajövök.

– Ez jó! – mosolyodott el Ferdinánd.

– Kétségtelenül... – tette hozzá Rudolf csillogó tekintettel.

– Dehogy jó! – horkant fel Télapó. – Figyelmetlen bagázs! A mikunincs varázsige miatt innentől soha nem láthatnak engem! Hogy magyarázom ezt ki?

– Ne magyarázkodj, csak küldd el hozzájuk Krampuszt álruhában! – vetette fel Rudolf széles vigyorral az arcán.

– Nem tudom – válaszolta szomorúan Télapó. – Az előző kiküldetése óta sztrájkba lépett és még nem sikerült megegyezni vele.

– Öltöztessük Rudolfot álruhába! Az orra már így is piros, mint az alma – vihogott fel Ferdinánd.

– Még csak az kéne! – húzta össze szemöldökét Télapó. – A végén elvétené az ablakokat és lyukat ütne minden házfalon!

Ezzel Ferdinánd sem tudott vitába szállni, így hát kifogyott az ötletekből. Télapó, bár nem számított arra, hogy a szarvasok megoldják az általuk okozott kalamajkát, azért ennél kicsit több segítséget remélt. Várt még néhány percet, majd visszafordult a tükör felé.

– Nem is tudom... – motyogta, miközben elgondolkodva babrálta hosszú, fenyőtüskéktől díszes szakállát. – Nem is tudom...

– Mi lenne... – hajolt hirtelen előre és támaszkodott az öltözőasztalra, mintha csak a tükörképével beszélgetne. – Á, az nem lesz jó... – ült vissza reményvesztett ábrázattal a székbe.

– Mi az? Mi az? – érdeklődött lelkesen Ferdinánd.

– Csak egy ötlet – válaszolta szomorú hangon Télapó. – De nem jó... Azt hiszem... – tette hozzá bizonytalanul.

– Mondd el! Légyszi, mondd el! – könyörgött mindkét rénszarvas közelebb lépve Télapóhoz.

– Csak az vetődött fel bennem, hogy mi lenne, ha egyetlen gyerek sem láthatna? – motyogta szinte magának Télapó. – Mi lenne, ha csak az ajándékaimat látnák? Ha úgy jönnék-mennék az emberek között, mint valami láthatatlan jótevő. Mit gondoltok? Működhet?

– Kétségtelenül... – vágta rá Rudolf széles vigyorral a képén, ám ez nem győzte meg Télapót.

– Miért ne? – válaszolta Ferdinánd elgondolkodva, és felcsillanó tekintettel hozzátette:

– Akkor végre nem kell minden, a fényképezés feltalálására tett kísérletüket elrontanunk!

Így történt, hogy végre mi, emberek is engedélyt kaptunk, hogy felfedezhessük, miként is lehet megörökíteni a pillanatot.