Ne! NE akard megmondani, hogy mit gondoljak! Ne akard megmondani, hogy merre menjek és mire használjam az eszközeimet!

Nem voltál mellettem, amikor megszenvedtem értük, ahogy akkor sem, amikor a legdrágábbat tépték ki a lelkemből és véresre rugdostak ugyanazért, amiért ma ünnepelnek.

Ne! Ne utasítgass, miként kéne hasznosabban, megfontoltabban élnem! Nem adhatom oda az életem, miután a lelkem már a Tiéd. Különben is, mit kezdenél az életemmel, mondd?! Halálomban is kirángatnál a síromból, csak hogy szolgáljalak, ugye? Hiszen Te tudod, ki vagyok, Te tudod, mi végre születtem e földre, és Te tudod, mivel tartozom még akkor is, amikor a testem a bűzös enyészeté lesz, igaz? Te tudod!

Jómagam persze nem tudhatok semmit. Nem tudhatom, mi jár a fejedben, miért ütsz, miközben azt mondod, szeretsz, és azt sem tudhatom, miért én vagyok az egyetlen ezen a nyomorult világon, aki semmit sem tudhat önmagáról. A tulajdon gondolataimról, arról, mi hajt előre a mindennapokban, az érzelmeimről. Vagyis vak vagyok mindarra, amit Te mind olyan végtelenül jól ismersz.

Én vagyok a nyitott könyv, míg Te az örök misztikum. A jelenség, amely mellett tilos elmenni, de lehetetlen megfejteni. A lény, aki nélkül a végtelen egyetlen ponttá omlana össze, magával rántva az időt is, amely végül soha többé nem lenne képes létezni.

Ám ha így van, és mindenható létezésed az ír minden hozzám hasonló földi pondró gondjára, Neked ki segít a bajban?

Bár túláradó bölcsességed nyomán létezésed minden perce maga a tökély, ajkadról mégis szünet nélküli árként hömpölyög a panasz és a kín. Miképp lehetséges, hogy egyetemes tudásod nem képes kiutat találni a nyomorból? Ha netán meghaladja a képességed, miért nem vagy képes meglátni azt, aki jobbját nyújtaná, és szerető gonddal hónod alá nyúlva felsegítene?

Nincs senki? Az bizony azt jelenti, hogy Te vagy legfelül! Képzelem, milyen magányos lehet az út, amin jársz. Megértelek. Talán csak maga Isten képes ép elmével és nyitott szívvel vállalni e nehéz, örök időkre szóló keresztet.

Talán lehetne Ő a segítőd?

Hogy nem teszi? Mi okból fordítana hátat Neked? Tán csak nem azért, mert a trónját bitorlod, miközben elárvult kisded módjára sírsz a terhe miatt?

Nőj fel, Ember! Ideje megtanulnod, hogy nem attól leszel bölcs, ha a világ minden rezdülésére magyarázatot tudsz adni. Nem attól leszel bátor, ha mindenkinél szorosabbra fogod a gyeplőt, és nem attól leszel követendő, ha mindenkiénél magasabb a lovad!

Nem az tesz naggyá, ha fogaid csikorgatását rettegi eleven s holt. Nem válsz hatalmasabbá éles szavaid által, miket bőkezűen, de kéretlenül osztasz, sárba tiporva velük a gyengét, és magad ellen hergelve az erőset. Ezzel csupán falat emelsz Önmagad köré, mely idővel oly erőssé és bevehetetlenné válik, hogy végül magad sem leszel képes áttörni azt.

Amíg látsz fényt magadban, addig keresd ugyanazt másokban is. Még ha nem is veszed észre rögtön, akkor is csitítsd le az elméd. Tisztában kell lennie azzal, hogy ha a másik fényének sugara nem is Rád vetül, van odakint valaki, akit eláraszt a ragyogásával. Van odakint valaki, aki e ragyogás nélkül elesett vagy földönfutó lenne.

Jussanak eszedbe szegénységre ítélt napjaid, és merd átérezni újra a kínt, míg azt nem üvöltöd teli torokból, hogy nem kívánod másnak. Akkor, csak akkor látod meg, hogy élet sarjad ott, ahol Te ürességet láttál, és lélek rejtőzik, hol nyers ösztönre számítottál.