Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy osztásjel. Az emberek nem akartak tudomást venni róla, hiszen fontossága nem mutatkozott meg sem ruházatában, sem pedig méretében.

Két aprócska pontocskája szerényen húzódott meg a kobakod hátsó felében mindaddig, míg el nem akartad osztani a 8-at 2-vel. Ekkor, ha szépen kérted, előugrott és nyomban megmutatta, hogy 8:2=4.

Egy napon azonban az osztásjelnek nyűgös, fáradt napja volt. Egész nap robotolt, mert nagyon sok kérdést intéztél hozzá. Mennyiszer van meg hatban a három? Vagy hányszor kettő lesz négy? És mennyi is tizenkettő elosztva hattal? Még azt is megkérdezted tőle, hogy hányszor van meg a 27 a 351-ben.

Később aztán még ennél is nehezebb feladatokat adtál neki. Olyan kérdésekkel tetted próbára, mint például hányszor van meg 18-ban az 5, vagy 2-ben a 13. Fáradsága egyre erősödött, és pontocskáiban érezte, hogy muszáj egy kicsit pihennie, különben nem tud megfelelni a kihívásoknak.

Nagyot nyújtózott hát, így a két kicsi pontocska egy hosszú, egyenes vonallá nyúlt. Amikor tehát elhangzott az új kérdésed, hogy mennyi harmincötben a hét, már csak így válaszolt: 35|7=5.

De nyújtózás után érezte, hogy le kell dőlnie egy kicsit, ezért a következő kérdésedre már így felelt: 49/7=7.

Végül teljesen kimerült, és már csak fekve próbált a segítségedre lenni. Így született meg a törtvonal, amiről mostantól már Te is tudod, hogy nem más, mint a kimerült osztásjel.