Lehúz a mély,
a sötét éj,
s mi vár odalent,
csak néma verem,
mi elnyel szüntelen
sikítást és zajt,
bánatot és jajt.

Ám hogy megóvjon
békét és mosolyt,
agyam cikázik, falat püföl,
mint millió érvet tartó tükör,
felböfögve végtelen
árnyak, sérelmek sorát
nem hagyja magát,
hisz ő az úr.

A fájdalom nő,
az Én hízik,
s hiszi, ő soha
el nem enyészik.
Így inkább pusztít el
elmét s testet,
mint önnön magát
egy jobb életért
s szeretetért
áldozná fel.

Ám ideje múlik,
fénye halódik,
s a bizonytalanság,
mi helyére kúszik,
ennél csak jobb lehet.

Elengedem hát,
s hagyom,
a sötétség járjon át
többé nem tiltakozom.

Ám fénytelen volta vakít,
üressége vonz és taszít,
ahogy tágul, s én vele,
én vagyok e tér eredete.

S újra látni tanulok:
mit szemem nem lát,
azt lelkem tapintja
s az örökléten át karolja.

Így látom meg a fényt,
mi mindig is ott volt,
s türelmesen várt rám,
mint felhők mögött a Hold.

Ám most, hogy itt vagyok,
s egyként látom a Holdat és Napot,
tudom, én szítottam
minden csatát,
önmagam és mások elméjén át.

Én voltam, ki küzdött
léttel és erénnyel,
karddal és vérrel
a fényért a sötéttel.

Ám az soha nem volt,
s nem is lesz soha,
mert a fény s a szeretet
minden valóság otthona.