Az a füsttől terhes éj nyomtalanul is elmúlhatott volna. Elszállhatott volna, mint az emberi történelem megannyi apró dísze, ami nap mint nap elpárolog a jelenből, mintha soha nem is létezett volna.

Akárcsak az az este, mikor megismerkedtek. A Hold aznap is korán kelt. Tündöklő fehérsége büszkén ragyogta be az égbolt általa uralt részét. Mintha pompás mellkasát kidüllesztve azt üzente volna, hogy minden csoda, ami azon az estén történik, őt dicséri. A csoda pedig nem váratott sokat magára.

Egy szempillantás. Csak ennyi kellett a két ifjú léleknek, hogy egymásba szeressenek. Tisztában voltak vele, hogy ha nem küzdenek ellene, életük mindörökre megpecsételődik. Mégis, a vágyuk, hogy társra találjanak az ürességben, mindennél erősebb volt. Így e két magányos szív inkább választotta az egyetlen támaszt maga mellett, mint a körülöttük kavargó ezernyi ígéretet és üres mosolyt.

Sem család, sem hagyomány, sem elv nem volt elég erős ahhoz, hogy megállítsa őket. Ők pedig olyan messzire indultak, ahol senki és semmi nem érheti utol őket. Csak a Hold.

Ő pedig állhatatosan követte a távolból minden léptüket, minden lélegzetvételüket, mint egy hűséges barát. A Hold volt a tanújuk, amikor örök hűséget esküdtek egymásnak, és ő világította meg az utat a korai sötétségben az apró, ám fullasztó szabályoktól mentes faházikó felé, melyet otthonuknak választottak.

De nem figyelmeztette őket a közelgő viharra. Meg sem próbálta visszatartani azt a lángoló haragot, ami az égből alászállva végül rájuk gyújtotta az épületet. Szótlanul és tehetetlenséget színlelve nézte, ahogy a két fiatal álmából felriadva próbálja menteni egymást, ahogy próbálnak kijutni a perzselő ketreccé vált hajlékukból, amiből lehetőség sem adatott számukra a menekülésre.

Csak állt és ártatlanságát bizonyítva szórta ezüst fényét a lángoktól elgyengült, de kitartóan parázsló gerendák maradványaira. A tűz által feketére festett kövek a legnagyobb hőséggel szemben is rendületlenül bizonyították, hogy valaha épület állt ott, ahol a lángnyelvek fékezhetetlen étvágya nyomán már csak hamu maradt.

Ott, akkor minden elveszhetett volna, ha a két ifjú szerelmének lángja nem lett volna erősebb a tűznél, erősebb az egykedvű Holdnál és erősebb az időnél. De vágyuk, hogy a Hold választ adjon a számtalan miértre, újra és újra visszakényszeríti őket oda, ahol valaha az otthonuk állt. A folyó iszapos partjára, ahol nem vár rájuk más, csak a köd, az évszázadok során fűvel benőtt, szabálytalanul heverő kövek, és a néma, közönyös Hold.