Még soha nem érezte magát olyan magányosnak, mint akkor. Hiába volt egy zsúfolt város kellős közepén, őt senki sem látta, senki sem hallotta. Csak állt némán, mozdulatlanul a tél okozta korai sötétségben, a vörös ballonkabátjában a hozzáillő esernyővel a kezében. Várt. Az egyetlen örömteli dolog az volt, hogy az utca mocska és az eső köpülte sár nem tudott foltot ejteni a ruháján.

Soha nem volt hiú, de mesterségesen meghosszabbított öntudata egyetlen percében sem érzékelte ennyire sötéten a világot, mint most. Az elmúlt hónapban kényszerű sportot űzött belőle, hogy naponta százszor is okot találjon az élete folytatására, már ha bármilyen értelemben is életnek nevezhető a létezése.

Hosszú út vezetett idáig, és egészen a közelmúltig még önmaga előtt is tagadta, hogy rosszul döntött. Senki sem figyelmeztette előre, hogy így lesz, és nem értette, hogy miért. Talán senki sem tudta? Esetleg nem akarták elmondani neki az igazat attól tartva, hogy visszalépésével elveszítik a tudását, a tapasztalatát és mindazt, amit a betegsége előtt nyújtott a Cégnek?

– Már nem is fontos – nyugtatgatta magát minden alkalommal, amikor újra és újra felbukkant a kérdés a gondolatai között. Tudta, hogy már átlépte azt a határt, ahonnan lenne visszaút, ahonnan még reménnyel és szeretettel telve hagyhatná itt örökre ezt a világot.

Két éve, amikor a programra jelentkezett, élőbbnek érezte magát, mint valaha. Anyaként és feleségként megszállottként hajtotta a vágy, hogy a távolból tovább követhesse a családja életét. Felvillanyozta a tudat, hogy még ha megfigyelőként is, de lehetőséget kaphat arra, hogy láthassa a fiát felnőni.

Így is tett. A halálát követő naptól kezdve figyelte a kisfiú minden napját. Ahogyan az iskolába sétál a gyászoló férjével, tanul és csintalankodik az osztályban, ahogy hazaérkezvén csillogó szemmel meséli el az édesapjának az aznap történteket.

Annyira idillinek tűnt minden. Elképzelte, ahogy egy térd alá érő piros ballonkabátban áll az utca túloldalán, és nézi az életüket. Mivel úgysem látta senki, ezért harsány színekkel fejezte ki a túláradó boldogságát. A tűzpiros ruha és esernyő erőteljes kontrasztja volt a város sötét színpalettájának, ezért tökéletes választásnak tűnt.

Boldogsága csak fokozódott, amikor először látta a fiát mosolyogni. Nem sokkal később, amikor újra látta apát és fiát jóízűen felkacagni, semmi és senki sem tudta volna meggyőzni róla, hogy rosszul döntött. Sokat várt, hogy láthassa, amint valóban kimásznak az érzelmi válságból, amibe az ő betegsége, majd elvesztése sodorta mindkettőjüket. Ez nem az a vidámság volt, amit akkor látott rajtuk, amikor még együtt voltak. Ez annál drágább volt. Tudta, hogy mindketten hatalmas utat tettek meg, míg végre újra képesek voltak megnyitni a lelküket a jó dolgoknak. Úgy érezte, hogy életük ezen rövid szakaszának megismeréséért megérte minden halálát követő kétség, minden fájdalom, amit érzett.

Onnantól a napjai úgy teltek, mint egy álom. Minden fontosabb helyszínen jelen volt a piros kabátjában. Elképzelte, hogy a párja és a kisfia is tisztában van a jelenlétével, de éppen elfoglaltak, azért nem néznek felé. Melegséggel töltötte el, hogy még mindig a család részének érezhette magát. Akárcsak azelőtt, ismét megtanulta mindkettejük pontos időbeosztását. Az iskolai órarendet, a különórákat, a közös programokat. Ki nem hagyott volna egyetlen egy lehetőséget sem, és mindenhol jelen volt, ahová csak a biztonsági kamerákon keresztül eljuthatott.

Egyre több alkalommal érezte úgy, miután este látta őket békésen nyugovóra térni, hogy szeretne pörögve-forogva táncra kelni örömében. Táncolni az utca kellős közepén, éppen az ablakuk alatt.

Hosszú piros kabátja szoknya módra kiszélesedett a térde körül, és ő úgy érezte, szárnyal. Fizikai test és korlátok nélkül, de az emlékeiben megőrzött érzésekkel kiszínezve.

Csak az a nő maradt volna távol a családjától!

Emlékezett, hogy éppen ő volt az, aki arra kérte a párját, hogy halála után lépjen tovább mihamarabb. A nőt is régóta ismerte, és ha igazán őszinte akart lenni magával szemben, akkor el kellett ismernie, hogy maga sem találhatott volna megfelelőbb feleséget özvegy férjének, és pótanyát a fiának. Az érzelmei mégis háborogtak. Azt sugallták, hogy ő lett a „másik nő”. A nő, aki kitörölhetetlen nyomot hagyott a család életében, mégsem beszélnek róla. A nő, aki valamikor a múltban felborította a család békéjét, majd eltűnt, hogy nélküle számolják fel az általa okozott káoszt.

Úgy érezte, hogy a fia mosolya többé már nem neki üzen, a férje boldogsága pedig keserűséggel tölti meg minden gondolatát.

Onnantól minden alkalommal, amikor vörös kabátjában megjelent valamely eseményen, besurranó tolvajnak érezte magát. Minden érintés, amellyel a nő illette a családját, neki okozott fájdalmat. Minél jobban érezte magát a férje és fia az új jövevény társaságában, annál nyomorultabban vergődtek a gondolatai, érzelmei, immáron feneketlen csapdába esve.

Később már csak a keserűség hajtotta utánuk. Egy ideig még valahol mélyen élt benne a remény, hogy akár egy villanásnyi időre újra felbukkan az az öröm, amit annak előtte érzett, de lassanként az is elkopott. Végül felvállalta maga előtt is a nyilvánvalót: gyűlölt minden apró mosolyt, minden elhangzott tréfát és tajtékzott a legapróbb érintés láttán is.

Gyűlölte magát is, amiért a hátrahagyott családja boldogsága okán pokolnak érzi az életét, de változtatni nem tudott rajta. Tudta, hogy boldognak kéne lennie, de rá kellett jönnie, hogy a „másik nő” szerep nem neki való.

Egy szürke, esős napon újra a házuk előtt állt, tűzpiros ernyőjét a feje fölé tartva. Még egyszer, utoljára esélyt adott magának, hogy elfogadja, átérezze a családja boldogságát. Fejében végigpörgette a nap hátralévő eseményeit. A nő nélkül érkeznek haza, ezért elhatározta, hogy akárcsak régen, megint élvezni fogja életük moziját.

De amint megjelentek, csak magányt érzett. Magányt és fájdalmas ürességet. Nem tagadhatta tovább a vitathatatlant: elveszítette őket. Így hát döntött.

Hajnalban a város üres vezérlőközpontjának egyik magányosan világító monitorán egy üzenet villant fel:

„Az Ön által kijelölt tudat törlése megkezdődött.”

„A törlés folyamatban...” – jelentett szorgalmasan a gép pillanatokkal később.

„A törlés befejeződött.”

„A törlés visszavonhatatlan” – frissült a képernyő hosszú percek múltán, majd néhány másodperc múlva elsötétedett.