Gika óvatosan bepillant a nappaliba. A család apraja-nagyja már összegyűlt, az önfeledt beszélgetés zsongása tölti be a lakást. Gika nézelődik és felfedez néhány ismeretlen arcot.

– Anya azt mondta, hogy ők is rokonok. De hogy is hívják őket? – ráncolja gondterhelten apró homlokát. Hiába töri a fejét, nem emlékszik. Visszamegy a szobájába, és gondolataiba mélyedve leül az ágya szélére. Ablakában ott csillognak a karácsony fényei, de ő szorosra húzza a függönyt, hogy a szobából ne lehessen látni.

– Drágám, gyere! Osztjuk az ajándékokat! – hallatszik anya hangja a nappali felől.

Gika gyors mozdulattal letérdel az ágya mellé, majd kihúz alóla egy dísztelen fadobozt. Felnyitja a fedelét, és óvatosan kiszedi belőle az ajándékait. Miután visszatolja a dobozt a helyére, az ajándékokat szorosan magához ölelve lassan elindul a nappali felé. Az ajtóhoz érve megáll, óvatosan a falhoz simul, és úgy, hogy lehetőleg ne vegyék észre, bekukucskál.

Odabent a rokonok egymással versenyezve adják át egymásnak az ajándékokat. Anya közel áll az ajtóhoz, így Gika látja, hogy már három ajándékot is kapott. Mind csodálatosan csillogó papírba csomagolt, hatalmas fodrokkal és kackiásan pöndörödő szalaggal átkötve. Anya szemében megjelenik egy könnycsepp a meghatódottságtól, majd gondosan berakja az összeset a vitrin fénylő üvegpolcaira. Hátrébb lép és megszemléli a polc tartalmát. Néhány pillanatig előre-hátra ingázik, vizsgálja, igazgatja a kincseit, hogy minden tökéletes legyen.

– Így már gyönyörű! – állapítja meg sóhajtva, és becsukja a vitrin üvegajtaját. Mellkasa előtt összekulcsolva a kezét, egy győztes hadvezér elégedett mosolyával nézi a mesteri kompozíciót.

– Gika! Hol vagy már, drágám? – kiált ki a nappaliból, miközben egy pillanatra sem veszi le a szemét a vitrin üvegpolcairól.

Gika nem akar bemenni, de tudja, hogy muszáj. Szemérmesen, szemét lesütve csoszog be a szobába.

– De jó, itt is vagy! Add oda szépen mindenkinek az ajándékokat! – biztatja anya, miközben Gika háta mögé lép és finoman előrébb tolja őt a vendégsereg felé.

Gika nagyon lassan előveszi az eddig háta mögött tartott rajzokat. Az elmúlt hetekben készítette őket, minden szabadidejét ennek szentelve. Anélkül, hogy bárki szemébe nézne, lassacskán szétosztja mindet. Végül határozott mozdulattal belenyúl a jobb zsebébe, és kivesz belőle egy színes kerámia gyöngyökből készült karkötőt, amit egy iskolai foglalkozáson készített. Csendben viszi oda az édesanyjához, és szemét lesütve adja át.

– Jaj, de szép! – lelkendezik anya – Nagyon szépen köszönöm! – folytatja, majd két cuppanós puszit nyom Gika arcocskájára. Végül fogja a karkötőt és lendületesen felrakja a könyvespolcon porosodó könyvek tetejére.

– Kér valaki egy kis süteményt? Esetleg még egy kis bort?