Ó, bár lenne,
lenne oly hosszú életem,
hogy megvalósulni lássam minden reményem!
És bár lenne,
ó, lenne oly édes a bosszú íze,
hogy megérje érte
megnyújtani szenvedésem!

Ám nincs már
oly erős vágy, imádat bennem,
mi életben tartaná testem,
húsos, véres, verítékes vermét
lelkemnek.
Mert tudom,
hogy mikor az ín feszül,
s a csont törik,
zárkám rácsa fájdalmasan elenyészik,
s így leszek szabad,
igazán szabad.

Ezért Te,
ki csuklyád homályába
bújva titkolod szándékod,
tudd, jótevőm vagy,
még ha másként is gondolod!
S ahogy bölcs tanítónak,
mesternek kijár,
tetteid jutalma hálám
s az örök magány.

Viseld büszkén!
Megdolgoztál érte,
mert nem más, Te vagy az,
ki vak hitével elérte,
hogy megleljem titkos Énem.
Az Ént, mely oly erős,
hogy egy nap ráébredsz még,
s tagadni többé nem tudod,
hogy szörnyet teremtettél!

Mert számodra szörny vagyok,
egy valódi Góliát,
kit eltörölni nem tudsz,
hisz a te erődből építi magát.
Minden csapásod,
tehetetlen üvöltésed
és gondolatod
a pánik szikráját gyújtja szemedben,
de nem állsz meg,
pedig látod,
ahogy vergődésed megerősít engem.

Vágyhatsz halálomra,
megcsonkíthatod testem,
de tudnod kell,
hogy minden tetteddel
csupán egyre gyengébb leszel!
Végül saját romjaidon
sírva vigasztalan
átkozol mindent,
miről úgy véled,
téged támad minduntalan.

Akkor, talán akkor
rájössz végre, hogy kicsinyes
zsarnokságod súlya pille,
s csupán a te torkodat
fojtogatja belső csúfságod
ólom terhe.

Ám akarom, hogy tudd,
még ha nem is érzed át,
hogy nem volt fegyverem,
titkom vagy célom
megnyerni e csatát!

Hiszen szeretlek,
s a szeretet nem tűr ily viszályt,
árnyékoddal harcolsz mindig,
mikor karod kardot ránt!

S ha nyilvánvaló isteni erődet nem
bizonyítja számodra a tény,
hogy egy egész élet
legyőzni magad nem volt elég,
tekints hát irgalommal
Góliátra, a szörnyre,
kit nem más, Te teremtettél,
s kit küzdelmeid tettek naggyá,
erőssé és szeretettelivé!