Éles sikolyra ébredtem. Mire kinyitottam a szemem, az ereje átjárta minden porcikámat. Felültem. Vártam, hátha újra felharsan, és akkor talán megbizonyosodom róla, hogy nem álmodtam. A hang azonban elhalt, és csak élő, várakozással teli csend maradt utána.

Előbújtam a sátorból. Odakint is sötétség fogadott. A fák komor gyűrűt vontak az apró tisztás köré. Nem láttam őket, de tisztán éreztem a jelenlétüket. Mint sötét szellemek, némán olvadtak bele a fénytelen éjszakába. Magamon éreztem a tekintetüket, mintha azon tanakodnának, hogy miért zavarom meg bensőséges magányukat.

A földre ültem. Nedves volt, hűvös, megnyugtató. A hajnal már a közelben lopakodott, de még nem mutatkozott. Megtöltöttem a tüdőm az üdítően tiszta levegővel, és lehunytam a szemem. A nyughatatlan, zakatoló kérdések lassan feloldódtak a helyüket elfoglaló, hívogató nyugalomban.

Kerestem a hangot. A sikítást vagy bármi mást, ami akár csak egy kicsit is hasonlít rá. Vajon tényleg hallottam vagy csak álom volt az egész? Meg kellett tudnom.

Az idő mintha letáborozott volna mellettem. Egyedül a szívverésem bizonyította, hogy továbbra is fáradhatatlanul halad előre. A rezzenéstelen sötétben szellő se rebbent, és az erdő minden hangját elnyelte valami láthatatlan, felfoghatatlan erő. Mintha még a fákon túl szunnyadó falu kutyái is eltűntek volna... Vagy csak a hangjukat ejtette csapdába a homály?

Minden ürességet sejtetett. Az elmém arról győzködött, hogy egyedül vagyok, noha millió élet vibrálását éreztem magam körül. És a hang, ami ébresztett? Mi történt? Álmodtam volna?

Kinyitottam a szemem. Egy madár állt előttem. Engem nézett. Kíváncsian billentette oldalra tollas kis fejét, mintha kérdezni akarna, ám én szólaltam meg helyette:

— Te sikítottál? — suttogtam, hogy rá ne ijesszek, de meg sem moccant.

Éppolyan kíváncsian figyelt engem, ahogy én őt. Úgy látszott, hogy inkább az én válaszomat szeretné hallani, mintsem a sajátját megosztani velem.

— Nem lesz semmi baj — súgtam felé, mintha csak választ kaptam volna a kérdésemre. — Nem lesz semmi baj.

Pár centivel közelebb lépdelt. Olyan közel volt, hogy akár meg is foghattam volna, de eszembe sem jutott.

— Nem lesz semmi baj — ismételtem magam, mintha tudnám, hogy erre vár, ám ő hirtelen biccentett, majd egy közeli ágra röppent. Hátrafordult, újra biccentett, aztán végleg eltűnt a fák között.

Visszatért a sötétség, és én hiába kutattam az irányt, amerre szem elől vesztettem. Nem láttam mást, csak az emlékeimből visszaderengő fényt, amit a kismadár hagyott a retinámon. Vártam rá. Szerettem volna, ha visszajön, még ha csak egy pillanatra is.

Múltak a percek, és akármerre néztem, csak a bokrok sötétszürke árnya köszönt vissza a lassan ébredő erdő, a lágyan izzó ezüst pára és a fák meleg feketesége előtt. Átölelt a csend. Csupán a nappal kelő szellő mozgását éreztem a bőrömön, ami alig hallhatóan suttogta a fülembe:

— Nem lesz semmi baj. Nem lesz semmi baj.