Bodri szereti a kalapot.
Ezért fogja a macsekot,
és a fejére teszi.

De kérdezem én:
Mit szól ehhez a macsek,
a szegény?

A cicák szeretik a fejeket,
ezért hencegnek,
ha kalapnak mehetnek.

– De most komolyan... – vált némán témát Ede a zsúfolt metrómegállóban. – Tegye fel a kezét, aki azt meri állítani, miszerint természettörvény tiltja, hogy egy teknős tudományt tanuljon! – intéz magában szakadatlan monológot a nagyérdeműhöz, miközben szomorúan néz körbe. – Senki! Jellemző – mormolja magában csalódottan.

– Nem mintha egyetértenének velem! Korántsem. Ez teljesen bizonyos. Egyszerűen nem figyelnek. Pedig itt vagyok! Hahó! – csípi meg magát, hogy biztos legyen benne, jelen van.

– Márpedig határozottan emlékszem, amikor egy alkalommal matematika tanulás kellős közepén tört rám a teknősség. A padlóra kuporodva magamra húztam a rongyszőnyeget. Még soha nem ment olyan jól a tanulás. Azóta is gyakorlom ezt, ha elakadok. Mi ez, ha nem a közhiedelem megcáfolása? Nosza, halljuk az ellenérveket! – szólítja fel magában a körülötte állókat, majd kihúzva magát körbenéz, nem jelentkezik-e valaki. – Esetleg valaki távolabb? Igen, Ön, ott hátul, abban a kockás zakóban?

– Rendben, rendben, értem én. A témát nem övezi széleskörű érdeklődés. Kevesen tartanak otthon teknőst. Akkor talán keressünk valami mást. Plüssállat Akadémia? Érdekel esetleg valakit? – ötletel magában, miközben szemével keresi a potenciális érdeklődőket. Egy tőle néhány méterre álló idősebb úriemberrel összeakad a tekintete. Ede alig láthatóan elmosolyodik.

– Végre, egy érdeklődő! Akkor vágjunk is bele! – lelkesíti néma monológjában az egybegyűlteket. Megköszörüli a torkát, majd hozzá is kezd:

– Gondolt valaha Önök közül bárki is arra, hogy képezze a család plüssállatait? Ugye nem? – kérdezi Ede egy porszívóügynök lendületével, így próbálva figyelemfelkeltő kezdetet rögtönözni a témának.

– Nos, Hölgyeim és Uraim, jobb, ha tőlem hallják, hiba volt! Mert hát mit is adhat egy jól képzett plüssállat a szerető családjának? – szegezi Ede a néma kérdést az egyre gyarapodó tömegnek. – Valaki? Bárki? Csak bátran! Nincs rossz válasz, elvégre tanulni vagyunk itt... khm... vagy legalábbis próbáljuk hatékonyan kihasználni az időt.

– Semmi ötlet? Hát tudást, Hölgyeim és Uraim! Én vagyok az élő példa. Hány és hány dolgozatot, felelést, vizsgát és egyéb fontos eseményt hagytam sikerrel a hátam mögött, miután lelkiismeretesen átadtam a plüss-seregletnek mindazt, amit magamnak is tudnom kellett. Mire mindent megmagyaráztam, levezettem, bebizonyítottam nekik, tökéletesen elsajátítottam a tananyagot. Nos? Értik már? – lelkesíti némán Ede a hallgatóságot.

Ekkor azonban hatalmas szélvihar kerekedik a megállóban. Érkezik a szerelvény. A hatalmas fémhernyó egyre hangosabban zakatolva és sivítva rohan be a megállóba, és csikorgó fékekkel megáll. Az ajtók hangosan szisszenve kinyílnak. Ede hátrébb lép.

– Nem száll be? – kérdezi egy várakozó utastársa Edétől.

– Nem. A bátyám azt mondta, nekem a piros metró kell – válaszol Ede, csalódottan rázva a fejét. – Ez pedig megint nem piros.