Abroon mozdulatlanul meredt bele a lángokba. A vörös homok fölött izzó tűz látványa olyan volt, mintha csak egy hatalmas kemence belsejében ült volna. Bőrén azonban érezte az éjszaka hidegét, és felnézve látta a kéken fénylő csillagokat, amelyek mint szikrázó jégtüskék, ütötték át az égbolt sötétjét.

Gondolatai zsivaját csak a lángnyelvek kacér táncának látványa mérsékelte valamelyest, ám csitítani még az sem tudta. Szeme végül önkéntelenül siklott az izzó fadarabokról az előtte heverő papírosra, majd a papírról a mellette heverő fából faragott álarcra, végül vissza a papírlapra.

Abroon becsukta a szemét. Csukott szemhéján keresztül is látta a vadul cikázó lángnyelvek fényét. Arcán, mellkasán és keze fején érezte a tűz melegét. Sóhajtása közben a tüdejébe szívott langyos, enyhén füstös levegő azonban mintha mással is megajándékozta volna Abroont. Apró, csillámló szikrákkal, amelyek a mellkasából felfelé igyekezve készültek utat nyitni mindannak, amire a papír türelmesen várt.

Egyik néma, rezzenéstelenül töltött perc a másik után suhant el, de Abroon csak a szikrák nyomát követte önmagán belül. A szikrák pedig lassan, de megállíthatatlanul haladtak testében felfelé mindaddig, míg Abroon csukott szemhéja mögött egyesültek a lángok elmosódott fényével, csillámló tüneményt hozva létre.

Abroon kinyitotta a szemét. Néhány nyugodt pillanat múlva felemelte a tartójában békésen heverő pennát, lassan a tintába mártotta, majd írni kezdett.

A szavak árama szünet nélkül ömlött ki a tollából, erőteljes nyomot hagyva a papíron. A tűz lángjától felfénylő tinta szinte a papír lelkéig hatolva apránként elvesztette csillogását, ám ereje a papír rostjainak védelmében csak nőtt. Nem kellett több, mint egy szempillantás, hogy készen álljon beteljesíteni a végzetét.

Abroon kezében hirtelen megállt a toll, majd lassan, kimért mozdulattal a helyére tette. Egy percig meleg tekintettel nézte a papíron heverő tömött sorokat, majd óvatosan felemelte a papírt. Felállt, odament a tűz mellé, és fölé tartotta egy percig.

A papír átvette a tűz melegét, és felkészült a távozásra. Abroon elengedte. Mint az őszi falevél, úgy adta oda magát a papír a forró levegő mozgásának, miközben lassanként elérte a lángok tövében szerényen meghúzódó fadarabokat. Kényelmes dunyhaként betakarta őket, ám a tűz ereje lassanként bekebelezte.

Az írott sorok felizzottak, ahogy a szavak harcba szálltak a tűz erejével, ám ellenállásuk egy szemvillanás alatt a semmivé lett a lángok erejétől. A papír testét ezernyi helyen harapták át a tűz izzó fogai, míg végül milliónyi parázsló darabra szétesve terítette be a tüzet tápláló farakást.

A papírlap utolsó sikolyának ereje azonban hirtelen kilökte a lángnyelvek közül a szavakat, amelyek mint izzó vörös pillangók spricceltek szerteszét. A rájuk tapadt papírfoszlányok apránként leperegtek róluk, mintha csak csillagport hagytak volna maguk után, amerre jártak.

Pörögtek, kergetőztek és fickándoztak pár percig a tűz fölött, mintha megköszönték volna Abroonnak, hogy életre hívta őket, végül megszabadítva magukat a papír minden terhétől a saját útjukra indultak.

A pillangók szétrepültek a szélrózsa minden irányába. Céltudatosan, mint akik pontosan tudják, hogy melyik város mely házának lakójához kell eljutniuk.

Az ég ismét elsötétült, Abroon magára maradt. Tudta, hogy innentől minden a pillangókon múlik. Eloltotta a tüzet, magára vette a faragott álarcot, fogta a tollat és a tintát, majd visszament az emberek közé.