Brüel kezében a toll egyre lassabban mozgott. A betűket alkotó tintafonal olyan lassan tekergett a papír felett, mintha minden egyes kanyarral egyre több és több súly nehezedne rá. Terhe azonban nem csak őt nyomasztotta. A toll is érezte, hogy egyre nehezebben képes elegendő tintát kipréselni magából, így Brüel is kénytelen volt lassítani a máskor rutinos lendülettel kanyarított betűin.

Tudta, hogy ez mit jelent, hiszen egész életében ettől félt. Tudta, hogy előbb-utóbb elérkezik a pont, amikor a történetek, amelyek krónikásuknak választották, egyre mélyebbre és mélyebbre bújnak, ahová egyre több idejébe kerül utánuk menni.

Brüel azonban megtette. Nem csak azért, mert egész életét ezen történetek elmesélésének szentelte, hanem azért is, mert azok incselkedve csalták maguk után. Aprócska képeket, szavakat, mondatokat és jeleneteket gondosan elszórva csábították Brüel elméjét, hogy bizonyosan rájuk találjon. Hiszen ők semmik voltak Brüel nélkül és neki is szüksége volt rájuk. Egyek voltak. Bár Brüelnek egyre mélyebbre kellett ásnia, hogy megtalálja a megfelelő szavakat a történeteihez, nem bánta, hisz ez volt az élete.

Így minden egyes napon, amikor a történetek minden erejükkel próbálták megakadályozni, hogy Brüel teljes valójukban láthassa őket, ő írás helyett sétára indult a városba. Úgy érezte, hogy megnyugtatja a tömeg, a friss szellő, amely hol jobbról, hol balról fújt az arcába, miközben elégedetten nézte az embereket, ahogy élték a megszokott életüket.

Ám minden nap, amikor sétára indult, úgy érezte, mintha ismerősökkel találkozna. Az első nap csupán egy kisfiú futott szembe vele a parkban, aki ugyan egy pillanat alatt suhant el a szeme elől, Brüel tudta, agya minden idegsejtjével érezte, hogy az egyik korai novellájának a főszereplője.

A kisfiú felbukkanása, bár csak villanásnyi ideig láthatta, édes bánattal töltötte el. Szeretettel fogadta az ismerős arcot, a kacajt, amely éppen úgy csengett az őszi szélben, ahogy annak idején hallotta írás közben. Ám az idő nem kegyelmezett az emlékeknek, amelyek annak idején olyan erős szálakat alkotva kötötték össze a fiúval. A kötelék, ahogy mindaz, amiből fonódott, megkopott, megfakult, akárcsak a haja.

Később a séták során egyre több ismerős arc és jelenet bukkant fel, játszódott le városszerte, amerre csak járt, így egyre több emlék tört a felszínre, csalt könnyet a szemébe. Szerette minden karakterét, és emlékezett azokra a pillanatokra is, amelyek nem kerültek papírra. A séták során egyre inkább érezte úgy, mintha újra megtalálta volna az utat mindazokhoz, akikről ő tudott a legtöbbet, és akikért felelősséget érzett, amióta csak elmesélte a történetüket.

Innentől minden egyes séta olyan volt számára, mintha újra kinyitotta volna szívének titkos rekeszét, amelyben a rég elmondott történetek el nem dalolt részleteit és vallomásait rejtette. Amerre csak nézett, ismerős arcokat, ismerős jeleneteket látott, míg végül eltűnt minden, ami új, ami váratlan. Újraélhette a szeretetteljes találkozást a régi barátokkal, akik láthatatlanul vettek részt az életében, miközben senki nem is sejtette, hogy a szobája magánya micsoda nyüzsgést rejtett.

Azonban minél több ismerőst látott maga körül a sétái során, minél tisztábban látta a lelke mélyén félénken rejtőző történeteket, annál halványabb és észrevétlenebb lett a világ szemében. Ahogy szeretete és ragaszkodása visszatalált a saját világának hőseihez és angyalaihoz, úgy üresedett ki végleg a szobája.

Immáron nem csak a világ gondolta üresnek, hanem valóban az is volt. Csak egy helyiség, tele emlékekkel, büszke tornyokként a mennyezet felé meredező kéziratokkal, amelyek együtt olyan történetet akarnak mesélni, amelyet többé nincs, aki elmondjon.